A Jobbik rendhagyó temetőlátogatásán felszólaló Szávay István kifejtette: 1956 öröksége azt követeli meg az emberektől, hogy fellépjenek a zsarnoki hatalom ellen és leváltsák a pártállamot kiépítő kormányt.
A Jobbik október 22-re szervezett '56-os megemlékezésére megérkezve egy sajátos problémával szembesültem. Senki nem tette egyértelművé, hogy hol fogunk gyülekezni, kiket kell keresni. A párt honlapján persze meg volt adva a Fiumei Úti Sírkert bejárata és valóban álldogálnak páran a kaputól nem messze. Ez persze még nem garantálja, hogy a párt rendhagyó temetőlátogatására jöttek volna. Az egyetlen kapaszkodóm a két rendőr, akik neonsárga láthatósági mellényükkel jelzik, hogy valószínűleg jó helyen járok. Mivel egy ilyen nemzeti érzetekkel átitatott esemény különösen jó alkalom az aktuálpolitikai kikacsintásokra és az esetleges érdeklődők végső meggyőzésére, meglep a tény, hogy nem fogad senki. Nem tudni, hogy kire várunk és miért. Bizakodva nézek tehát körbe egy árulkodó jel után kutatva, de sehol semmi.
A hűvös, száraz időben a jelenlévők apróbb csoportokban beszélgetnek. Szégyenkezve próbálok hallgatózni, de nem merek átvágni a megérkező robogó előtt. Ekkor veszem észre, hogy a temető bejáratához valaki rendelt egy pizzát: a futár a csomagot leakasztva eltűnik a szürke, kápolnának tűnő épületben. Ettől csak még kényelmetlenebbül érzem magam, így fellélegezve pillantom meg a pár hosszú perc után Árpádsávos címerrel díszített dzsekiben befutókat. Megérkezik Szávay István országgyűlési képviselőjelölt és Dúró Dóra országgyűlési képviselő is, akik a honlapon az esemény felszólalóiként vannak megjelölve. Láthatóan jól ismerik az összegyűltek nagyobb részét és beszélgetésbe elegyednek velük.
Végül öt perccel kettő után, az addigra hirtelen 20-30 fősre hízott csoport Szávay javaslatára elindul a sírok felé. A séta alatt egyre inkább úgy tűnik, hogy egy szűkebb baráti társaságba csöppentem. Rajtam kívül mindenki otthonosan érzi magát, felszabadultan beszélget a Sírkert kavicságyas ösvényeit taposva. Néhányan értetlenül méregetnek, mivel egyedül én fotózok és jegyzetelek. A háttérben jól hallgatóan a Bérunióról beszélgetnek, és egyre hevesebb megjegyzések hangzanak el. Mintha csak az ilyen pillanatokra várt volna, egy rendőrautó lassan elősiklik a fák közül. A csoport hirtelen halkabban folytatja tovább az eszmecserét, de teljesen csak akkor halkul el, amikor megérkezünk a 21-es számú parcellához.
A félkörben elhelyezett emléktáblák előtt egy mikrofon áll előkészítve. Mellette egy férfi elkezdi beüzemelni a mosolyogtatóan apró mobil hangszórót. A csoport tagjai eközben igyekeznek minél jobb pozíciót elfoglalni az alkalom szülte „színpaddal” szemben. Hely viszont alig van, ezért az emberek a sírok között nehézkesen, szűkösen, szintén félkörben helyezkednek el. Az Árpádsávos srácok felállítanak egy kameraállványt és a ráerősített videókamerán elindítják a felvételt, amíg a hangszórót összeszerelő férfi megkérdez bennünket, hogy jól halljuk-e. Az igenlő morajlás után felvázolja a programot. Először Dúró Dóra fog felszólalni, amit Szávay szónoklata követ, a délutánt pedig a magyar és a székely himnusz meghallgatása, valamint egy mécsesgyújtás zárja majd.
Az egyre borúsabb időben Dúró lép a mikrofon mögé, akiről előzetesen kiderítettem a Wikipédia segítségével, hogy az Országgyűlés legfiatalabb tagja. Ettől közelebbinek érzem a mondandóját - beszéde alatt a fiatalság fontos szerepét hangsúlyozza. Összeköti a pesti srácokat a mai fiatalokkal és kiemeli az elvándorlás problémáját, miszerint a fiatalok 90 százaléka külföldön képzeli el a jövőjét. Noha az adat először túlzónak tűnik, jobban belegondolva igazat adok neki, mivel én sem Magyarországon tervezem leélni a hátralévő életem. Ahogy múlnak a pillanatok, kezd unalmassá válni a csontig lerágott téma. Ekkor tűnik fel, hogy a hallgatóság több tagja is a sírkövekre állt, hogy jobban láthassák a beszélőket és jobb fotókat tudjanak csinálni. Dúró áttér a felelősség témakörére és az Orbán-kormány által megígért, de elmaradt elszámoltatás kerül reflektorfénybe. Szerinte a Fidesz volt kommunista ügynököket emelt a vezetőségbe, és luxusnyugdíjakat biztosít számukra.
„Orbán Viktor 2010 márciusában azt mondta, hogy a felelősségrevonással nem a múltnak, hanem a jövőnek tartozunk. (…) Ehhez képest (…) az ő kormányzása idején ügynököket, tiszteket tett miniszterré, emelt maga mellé tanácsadóvá.” – Dúró Dóra
Itt átveszi a szót Szávay, aki a témát a kommunista múlt lezáratlanságával aktualizálja. Felhívja a figyelmet arra, hogy a „a mai napig sem sikerült leszámolnunk a vörös múlt örökségével”, hiszen a „gyilkosok” nevét megőrző utcatáblák és tetteiket megörökítő emlékművek még mindig állnak. Ezért a kormánypártot hibáztatja, ami nem csak hagyja, hogy a „tömeggyilkos Rajk Lászlóhoz” hasonlók így maradjanak a köztudatban, de az ügynökakták nyilvánosságra hozását is akadályozza. A szavaira hevesen bólogató közönség tudtára hozza, hogy a fájlok 2060-ig lettek titkosítva, vagyis a kommunista diktatúrában élők már nem tudhatják meg, kik követték el a rezsim borzalmait. Emellett ismét felmerül a felelősségre vonás és a kommunista luxusnyugdíjak kérdése.
„Ma sajnos lassan ismét küzdenünk kell a szabadságunkért, mert lassan ismét ez lesz a tét. Nemhogy nem néztünk szembe a múlttal, hanem lassan megindultunk visszafele (…).” – Szávay István
Szávay a Jobbik plakátkampányának tudatos szabotálását a pártállamiság kiépítésének első jeleként tartja számon. Beszédét azzal zárja, hogy '56 emléke kötelezi a magyar polgárt az elnyomók megdöntésére. Éppen úgy kell eljárnunk, mint a pesti srácoknak: felvenni a küzdelmet a hatalommal, ha arra kerül a sor. A buzdító szavak érezhetően nyitott fülekre találnak, amikor a fiatalokból és idősekből álló csoport hatalmas tapsviharral jutalmazza a szónoklatot.
„Felelősségre fogjuk vonni mindazokat, akik az elmúlt években megszállták, magántuladonukként kezelték, és kifosztották a hazánkat. Erre kötelez minket 1956 és a pesti srácok emléke.” – Szávay István
Felkonferálják a koszorúzást. Az emlékműre először a külhoni Jobbik-csoportok képviselői Szabó János és Bányai Barna, majd Dúró és Szávay helyezik fel a három koszorút. Ezt a magyar és a székely himnusz meghallgatása, valamint a mécsesgyújtás követi. A konferáló emlékezteti a közönséget, hogy a párt biztosít mécseseket azok számára, akik nem hoztak volna. A csoport nagy része tiszteletét teszi az emlékmű előtt, amit a stáb tagjai fotózással és videózással kísérnek végig. A néma csend lassan átadja a helyét a halk és fokozatosan erősödő beszélgetésnek, ahogyan a közönség egy egészből lassan újra kisebb csoportokra oszlik fel.
