Nagy Feró énekel épp az Andrássy úton álló esernyőrengetegnek a hol szemerkélő, hol már-már zuhogó esőben. A tömeg döntő többsége számára láthatatlan színpadon egy legalábbis megkérdőjelezhető hangosítású október 23-át feldolgozó zenés színdarab már lezajlott, "a nemzet csótánya" pedig úgy tűnik, nem kelt akkora érdeklődést a várakozók között, hogy érdemes legyen a csípős időben orrot folyatni a Terror Háza előtt.
(Barakonyi Szabolcs, Index.hu)
Egy-egy Oktogonról idehallatszódó sípszó, vagy bomlasztó jelleggel az emberek közt megjelenő alak elzavarása alig hallható káromkodásokat és megvető nézéseket von maga után, talán nagyobb lelkesedést keltve, mint a fellépő művészek. Már a szemben álló enyhén romos nagypolgári társasház ablakából figyelő apa is megjelent a gyerekével, összegyűlt tehát nő és férfi, fiatal és idős (bár az idősek igen túlnyomó többségben vannak jelen), hogy a miniszterelnök beszédét hallgatva rója le tiszteletét az 1956-os forradalom és annak hősei előtt. Azaz csak úgy tűnik.
A megemlékezés nem Feróról, nem az utána fellépő Keresztes Ildikóról, nem az apukáról a gyerekkel, és nem is 1956-ról szól. A színpadra lépő Orbán Viktort akkora üdvrivalgás és tapsvihar fogadja, amekkora Ferót bizonyára egy teltházas Beatrice-koncerten sem. Zúg a "Hajrá Viktor", és az ország első embere még egy szót sem szólt. Orbán a - talán a szürke idő miatt hamar megfásult - tömeget a pátoszba kevert humorral (ld. “homo brüsszelikusz) igyekszik feldobni, azonban az október 23-i forradalom kontextusában nem biztos, hogy ezek a leghatásosabb kedélyoldók. Legalábbis nekem, a körülöttem állókat mintha megbabonázták volna, az esőt és a szelet elfeledve remekül szórakoznak, és át is morajlik a Vörösmarty utcától az Oktogonig három-négypercenként a "Hajrá Viktor" és a kuncogások meglepően homogén egyvelege.
Orbán a beszédében néhányszor ellentmond magának. Először arról beszél, hogy Magyarország a történelem során egyik nagyhatalom kezéről a másikéra jár, majd nem sokkal később már az újra meg újra kivívott szabadságunk, szuverenitásunk és annak mindenen keresztüli megtartása a téma. Ezután a "Mi nem csak emlékezünk, de nem is felejtünk" okoz számomra fejtörést. Ugyan mi mást csinálnánk, ha emlékezünk, mint hogy nem felejtünk? Olyan ez, mintha azt mondaná, hogy "Én nem csak beszédet mondok, de nem is vagyok csendben." Világos, ha beszédet mond, nincs csendben.
(Isza Ferenc, AFP)
Igen részletes bemutatását és kifejtését kapjuk a beszédben mindannak, ami a megemlékezést megemlékezéssé teszi. Szó esik a magyar történelemről és annak nehezebb időszakairól, a szabadságvágyról, és arról is, hogy az október 23-i események során hogyan viselkedett nemzetként a magyar nép. Persze a hangzatos szavak és szókapcsolatok uralkodnak, de ez egy ilyen beszéd esetében helyén is való. Valójában Orbán beszédének körülbelül második fele egy kampánybeszéd: a szabadságunkat fenyegető népvándorlásról és részletgazdagon körülírt euroszkepticizmusról hallhatunk.. Az "utolsó migránsmentes övezetnek" és "Brüsszel spekulánsok általi megkötözöttségének" köze nincs sem 1956-hoz, sem a forradalomhoz, sem az arról való megemlékezéshez.
Érdekes dologra leszek azonban figyelmes: ezek a témák jobban érdeklik az összegyűlteket. Hangosabb a taps, hangosabb a "Hajrá Viktor" és lelkesebbek az arcok is. Az emberek nem érzik sajátjuknak 1956-ot, azonban a migránsválságot, a diszfunkcionális Európai Uniót és a 2006-os rendőri túlkapásokat annál inkább. Ők nem emlékezni, hanem párteseményre jöttek, egy párteseményen pedig el kell, hogy hangozzon mindaz, ami a pártot pozícionálja, meghatározza. A legfontosabb tényező az, hogy mindezen elvek és irányvonalak arcának kell ezeket elmondania. Nem véletlenül nem a "Hajrá Fidesz", vagy a "Hajrá NER", hanem a "Hajrá Viktor" visszhangzik még mindig az Andrássy út 60. előtt.
"Soha se becsüljük le a sötét oldal erejét" - zárja mondanivalóját a miniszterelnök, én pedig makacs hallgatóságként még mindig próbálok párhuzamokat találni 1956-tal, amely során a sötét oldal ellen hősiesen küzdő magyarság hamar hitte el, hogy győzött. "Még nem nyertünk, (…) mindenkire szükségünk lesz." A zárszóra csak feladom, eláll az eső, majd megszólal a Himnusz. Még utoljára visszagondolok arra, hogy mi is a megemlékezés apropója. Megbűnhődte már e nép A múltat s jövendőt. Az apa a gyerekkel becsukja az ablakot, telik tovább az átlagos munkaszüneti napjuk, az Oktogonon már kormánypártiak és ellenzékiek szapulják egymást, folytatódik minden a megszokott kerékvágásban. Az eső utáni, szmoggal keveredő nyomott levegő pedig tökéletesen szimbolizálja a Fidesz október 23-i megemlékezését.
